Kedves érdeklődő!
Móricz-Hadobás Lilla vagyok, tanácsadó szakpszichológus, autogéntréning gyakorlatvezető. 2018 óta dolgozom pszichológusként. Több éve foglalkozom sajátos nevelési igényű gyerekekkel, amelyről ebben a cikkben írtam bővebben. Pár éve foglalkozom felnőttekkel is autogén tréning (AT) módszerrel, valamint tanácsadói keretek között.
Önéletrajzom elérhető a következő linken, személyes bemutatkozásom pedig az alábbiakban olvasható.
Gyerekkorom óta mindig is érdekelt, hogy mi mozgatja az emberek interakcióit. Én leginkább kérdeztem, semmint magamról beszéltem. Ugyanakkor a gyerekekkel való munka rugalmasságra, hitelességre és transzparenciára tanított, mert a gyerekek érzékenyek a segítő minden egyes rezdülésére. Megtapasztaltam, hogy milyen fontos az idő, a bizalom és milyen elengedhetetlen erény a türelem. Ahogy a gyerekek foglalkozásain, úgy a felnőtt kliensek ülésein is aktív figyelemmel veszek részt a közös munkában. Miután befejeztem az autogén tréninget, elkezdtem dolgozni felnőtt kliensekkel is. Úgy gondolom az empátia, a feltétel nélküli elfogadás és odafordulás, a hitelesség jellemzi a kliensekkel való kapcsolatomat.
A pszichológia egy folyamatosan fejlődő tudományág. Törekszem naprakészen tartani tudásomat és szívesen tanulok új szemléleti kereteket és módszereket. Ha lehetőségem engedi részt veszek a Vadaskert által meghirdetett szakmai továbbképzéseken. Ekképpen ismertem meg a meseterápia eszköztárát, valamint tanultam szorongásoldó technikákat. A szakképzés során család és párterápiás szakirányon végeztem, ami megszilárdította a rendszerszemlélet fontosságát a terápiás attitűdömben.
Akkor találkoztam először az autogén tréninggel, amikor a saját életvezetésemben kellett megküzdenem egy olyan krízissel, ami az egész életemre hatással volt. Ebben a krízis állapotban szorongást éltem meg. Mindennap gombóccal a torkomban léptem ki az utcára. Ekkor határoztam el, hogy szükségem van egy olyan módszerre, amit bárhol és bármikor használni tudok gondolataim elcsendesítésére, feszültségeim csökkentésére. Az autogén tréning nem csak egy nagyon hatékony módszer a testi és lelki harmónia visszaállítására, hanem egy nagyszerű lehetőség az öngondoskodásra is. Az autogén tréning megtanítja számunkra hogyan csempésszünk be a mindennapokba egy kis énidőt. Olyan rejtett pár perc önmagunkra, amely hosszútávon hozzájárul a kiegyensúlyozott mentális állapothoz. Az AT elsajátítása során egy önismereti utazásra is indulunk, amely során rengeteg mindent tanulhatunk sajátmagunkról és a testünk jelzéseiről.
Számomra a pszichológiai tanácsadás egy időben és folyamatában jól strukturált módszer. A tanácsadói szerződés a tanácsadói fókusszal egy keretet ad a folyamatnak. Ezek a keretek biztonságot adnak mind a tanácsadó, mind a kliens számára. Ugyanakkor a közös munka során használható intervenciós eszközök tárháza igen színes lehetőségeket rejt, ami lehetővé teszi, hogy a kliens igényeit figyelembevéve alakuljanak az egyes ülések. Felnőttek és gyermekek esetében is jól alkalmazható szemlélet. Segít az aktuális probléma fókuszban tartásában. Úgy gondolom, hogy a tanácsadás segít kijelölni a határvonalakat, hogy merre induljunk el és hogy meddig mehetünk el. Emellett számtalan lehetőséget kínál, szabad döntéseket és útelágazásokat enged nekünk. A mi kezünkbe adja a döntést, hogy merre haladunk, miközben biztonságban érezhetjük magunkat.
Szeretném megosztani két meghatározó gyermekkori élményemet, ami megszilárdította bennem az elhivatottságomat a szakma iránt. Az első olyan élményem, amikor úgy éreztem, hogy ez most fontos valakinek, hogy én ott ülök a szobában és meghallgatom az ő történetét gyermekkoromból származik. Nagyjából 10 éves lehettem, amikor egy este, amikor ott aludtunk a testvéremmel és az unokatestvéreimmel a nagymamánknál, én bementem vele vacsora után a kisszobába, leültem a szőnyegre és vártam. Mama a fényképalbumot is magával hozta és elkezdett mesélni nekem a gyermekkoráról és a családjáról. Sajnos sok mindent elfelejtettem az akkor elmondott történetekből, de megmaradtak érzések és hangulatok ezekből az estékből. Eleinte furcsa volt számomra, hogy a többiek miért nem jönnek hallgatni a mamát, úgy mint én? Hiszen nagyon érdekes dolgokat osztott meg az életéről. Amikor a családjáról mesélt nekem, meghitté és bensőségessé vált a kisszoba hangulata, pedig nem mindig volt az életük könnyed és gondtalan. Emlékszem benyomásokra, amikor a mama hangja elnehezedett, fájdalmat, vágyat vagy vidámságot tükrözött a történetek felidézésekor. Minden alkalommal türelmesen vártam, hogy befejezzen egy-egy mondatot, de amint lehetőségem volt rá kérdeztem, mert kíváncsi voltam és megakartam ismerni azt a kort és azokat az embereket, akik a történeteiből megelevenedtek előttem. Már akkor kíváncsi voltam az emberekre, hogy ki mit és miért cselekszik úgy ahogy. Úgy éreztem mama is boldog volt, hogy valakinek átadhatja a történeteit.
Egy másik fontos emlékem a hivatás tudatom megszilárdulásában már középiskolából származik. Elsős gimnazistaként új közösséghez és elvárásokhoz kellett alkalmazkodnom, amivel nem voltam egyedül. Két régi osztálytársam is ugyanebben a közösségben kezdett új fejezetet az életében. Számukra nagyon megterhelő volt az évkezdés. Melléjük áltam és amikor csak tudtam, igyekeztem – szakszóval kifejezve – megtartani őket. Mellettük voltam, amikor szükségük volt rám, amikor kellett meghallgattam őket, amikor kérték a helyükbe képzeltem magam és megpróbáltam átélni, hogy én mit tennék az ő helyükben. Ekkor döntöttem el, hogy ez az én utam.
Makádi Zsófia vagyok, Már az iskolai évek alatt felismertem, hogy mélyen érdekelnek az emberi viselkedés mozgatórugói és a kapcsolatok. Érdeklődésem mellett mindig is fontos volt számomra, hogy támogassak másokat, és eddig szerencsére több visszajelzés is megerősített abban, hogy ezt hitelesen és jól tudom tenni.
Önéletrajzom elérhető a következő linken, személyes bemutatkozásom pedig az alábbiakban olvasható.
Gimnazista koromban tudatosodott bennem, hogy valami olyasmi érdekel, amit az iskolában nem tanítanak, az emberek viselkedésének miértjei, a közöttük lévő kapcsolatok. Nagyon örültem, mikor tanáraim útmutatásával rájöttem, hogy ennek az érdeklődésnek tudománya van és vannak olyan emberek, akik felnőttként ezzel a témával foglalkoznak. A gimnáziumi és egyetemi éveket érdeklődésem kielégítése jellemezte, szívesen olvastam a témával kapcsolatos könyveket, irodalmakat. Sokáig volt bennem aggodalom azzal kapcsolatban, hogy érdeklődésem mellett vajon van-e olyan személyiségem is, mely alkalmassá tesz arra, hogy mások segítője lehessek. Kérdéseim letisztázása, tapasztalatszerzés végett vállaltam önkéntes munkát az egyetem utolsó éveiben egy idősek és fogyatékossággal élők számára fenntartott szociális otthonban. Az egyetemisták nyitottságával, lelkesedésével és tenniakarásával léptem az intézménybe péntek délelőttönként. Az esemény, ami megalapozta a bizonyosságot a lelkemben, hogy a pszichológus hivatás az enyém és a személyiségem mélyebb rétegéből fakad a következő volt:
Hallottam, hogy egy hölgy öngyilkosságot akar elkövetni, nagyon zaklatott állapotban van, talán gyógyszereket is szedett be. Mentőt hívtak hozzá. Nem ez volt az első alkalom. Az erkélyen dohányzott, még várta az autót, a gondozó személyzet tagjai igyekeztek vigyázni rá. Megengedték, hogy kimenjek hozzá és ne maradjon egyedül, amíg vár. Először csak álltam mellette, éreztem feszültségét, dühét, kétségbeesését, elkeseredését, menekülését… sírt. Majd megkérdeztem tőle: „Mióta dohányzik?” Beszélgetni kezdtünk általános dolgokról, a helyzetéről. Éreztem, hogy ha a problémái nem is oldódtak meg, jól esett neki néhány emberi szó és hogy nem volt egyedül. Az egész nem tartott negyedóránál tovább és nem is volt olyan nagy dolog, tán így leírva kicsit bugyután is hangzik, de én ott és akkor éreztem meg, hogy számomra ez a szerep valahogyan ismerős és belőlem fakad, elbírom a súlyát, felelősségét és nem kell keresnem a szavakat. Sokféle segítői szerepben, helyzetben voltam már a fenti eset óta. Szubjektív mércémmel akkor értékelem megfelelőnek a munkámat, amikor hasonlóan érezzük magunkat a beszélgetés közben.
Az egyetem elvégzése utáni kicsit több mint tíz évben szociálisan hátrányos helyzetű emberekkel dolgoztam: gyermek- és lakásotthonokban gyerekekkel és fiatalokkal, fogyatékossággal élő személyekkel foglalkozási és elemi rehabilitációban, családsegítő központban hátrányos helyzetű felnőttekkel. Kikristályosodott bennem ebben az időszakban, hogy közel állnak hozzám a valamilyen szempontból hátrányt szenvedő emberek problémái, otthonos érzés volt fogadnom őket a székesfehérvári családsegítő központ kis szobájában vagy a látássérültek számára létrehozott elemi rehabilitációs központ helyiségében, amit mi kerestünk meg és rendeztünk be az akkori pályázati lehetőségek szerint. Hálás vagyok mind a munkahelyi vezetőimnek, mind a klienseimnek, hogy más-más okból, de bíztak bennem!
2014. nyara óta dolgozom a tatabányai Szent Borbála Kórház Mentálhigiénés központ és drogambulancia nevű rendelőjében, megszakítva ezt az időszakot azokkal az évekkel, amiket a gyermekeimmel töltöttem. Az ott végzett munka színes, sokrétű és minden nap kihívást tartogatott számomra, hálás vagyok Bensó Beáta doktornőnek, hogy minden munkanapra tele írhattuk a naptárt időpontokkal és hogy olyan szellemben dolgozhattunk kedves kollégáimmal, amiben jó volt létezni szakemberként és emberként és valószínűleg kliensként is, mert nagyon sokszor volt tele a rendelő.
Hol tartok most?
Az elmúlt években egyre inkább erősödött bennem a vágy, hogy megteremtsek egy olyan, intézményi keretektől független helyet, ahol megoszthatom másokkal az évek során összegyűjtögetett kincseimet: az alázatot az élet és az emberek iránt; a szenvedés elviselésének képességét; a bárhol felfakadó életörömöt; a reményt, melyről tapasztaltam, hogy mekkora mozgató rugó.
A pszichológia szak elvégzése után klinikai szakpszichológus képzést végeztem. Azért választottam ezt a szakirányt, mert szerettem volna olyan mélyebben megismerni a pszichiátriai betegségeket és a módszereket, melyekkel azok gyógyíthatóak, menedzselhetőek úgy, hogy megfelelő életminőségben lehessen ezzel együtt élni.
(A témáról bővebben a klinikai pszichológia címszó alatt olvashatsz.)
A terápiás módszerek rendkívül széles palettájáról az elmúlt néhány évben én a logoterápia szemlélet módját választottam, mert ezzel az életfilozófiával és terápiás szemlélettel tudok munkám alapjaként azonosulni. A logoterápia alapelvei szerint az élet feltétlenül értelmes, az egyes ember feladata, hogy lelkiismeretének szavát iránytűként használva életének feladataiban, az őt körülvevő világban egyéni értelmet találjon és értékeket teremtsen. Röviden összefoglalva így fogalmazta meg ezt a beállítódást V. E. Frankl, a módszer megalkotója: „Ne azt nézd, hogy mit vársz az élettől, hanem azt, hogy mit vár tőled az élet!” (A módszerről bővebben itt olvashatsz.)
Jelenleg a dr. Buda László által megalkotott ultrarövid terápia módszerét tanulom, mert mély, gyors és hatékony konzultációs eszköz a személyes kiteljesedésünket, boldogságunkat akadályozó belső konfliktusok feloldására. (A módszerről bővebben az ultrarövid terápia címszó alatt olvashatsz.)
Sok ember úgy érzi, könnyebben talál utat önmagában a megoldáshoz, erőt a változáshoz vagy a megváltoztathatatlan elfogadásához, ha történetét elmondja egy olyan valakinek, aki kívülről szemléli azt és empatikus elfogadással, értő figyelemmel teremt egy inspiráló légkört a beszélgetéshez, a gondolatok és az érzelmek szabad áramlásához. Ilyenkor gyakran előfordul, hogy meglátjuk önmagunkat egy olyan tükörben, melyben kitisztul a személyiségünkről alkotott kép, felismerjük, hogy pusztán önmagunkért szerethetőek vagyunk, meglátjuk azokat a vonásainkat, melyek életerőssé tesznek minket. Tisztábban érzékelhetjük azt a szívünk mélyéről szóló hangot, iránytűt, mely megmutatja azokat az életfeladatokat, célokat, melyeket személy szerint fontosnak tartunk, amiért érdemes élnünk.
Erre a felfedező útra hívunk…
Miben segíthetek?
„Nem bírom tovább! Úgy érzem, hogy nincs kiút! Nem vagyok a régi… mintha nem is én lennék…
Legszívesebben elmennék valahová, messzire, ahol senki nem talál. Úgy érzem, hogy nem tudom elfogadni, ami történt velem, ezt nem érdemeltem. Nem tudom, mit kezdjek a gyerekkel! Nem tudom, hogy oldjuk meg együtt, hiába élünk együtt, mintha egyedül lennék. A gyerekem lehet, hogy valamilyen drogot használ, egyszerűen megközelíthetetlen. A párom rendszeresen iszik, úgy érzem, az alkohol fontosabb neki, mint én. Úgy érzem, hogy senki nem szeret igazán, hiába vannak körülöttem emberek mégis magányos vagyok. Mióta a baleset történt, mintha egy légüres térben lennék, nem is tudom, hogy ki vagyok. Mióta elveszítettem Őt, semmi nem olyan, mint régen volt…”
Fordulj hozzám bizalommal, ha úgy érzed:
nehezen tudsz megbirkózni a napi stresszhelyzetekkel, és szeretnél ehhez elsajátítani egy konkrét módszert,
nehezen alszol el,
nem tudod megfelelően kezelni a szorongásaidat,
pszichoszomatikus tünetek nehezítik a mindennapjaidat,
szükséged van egy kis időre önmagaddal,
megrekedtél az életed alakításában,
a munkád mentálisan kimerít,
párkapcsolati gondokkal küzdesz,
krízishelyzetben vagy,
egy konkrét problémakörrel szeretnél foglalkozni,
a gyermekednek van szüksége segítségre szorongásai, agresszív kitörései, hangulatingadozásai miatt,
a gyermekednek nehéz kapcsolódnia kortársaihoz, iskolai nehézségekkel küzd, vagy úgy érzed, szüksége lenne egy kis önismeret- vagy önbizalomfejlesztésre,
szülőként lenne szükséged támogatásra,
a családban krízishelyzet alakult ki – legyen az a szülők válása, egy haláleset vagy más élethelyzet-változás.
Szívesen elkísérlek az életutad egy szakaszán, hogy a közös munkával újra megtaláld lelki egyensúlyodat.